Langerné Victor Katalin: Magyarország az egyetlen, amelyik célzott programmal felvállalta a roma nők képzést

Amikor valaki egy cigánytelepen él, akkor a saját közegét nagyon jól ismeri, de másról nem jut el hozzá információ. Egyebek mellett erről beszélt a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár a csalad.hu-nak.

Langerné Victor Katalin szerint a roma családok érdeklődőek, csak maguk sem tudnak róla. Elmondta azt is: nagycsaládban élni azért jó, mert támaszkodhatnak egymásra.

– 5 gyerek, és egy helyettes államtitkári poszt. Hogy egyezteti össze a nem átlagos méretű családot az átlagtól eltérő, felelős, és sok időt igénylő munkával?

– Nem mondom, hogy könnyű, de jól kell szervezni az életet. A gyerekek édesapja sokat segít. Ez csak így, ketten együtt működik. A munka és a család nem összeegyeztethetetlen feladat. Az a lényeg, hogy mindig tudjuk, minek van ott éppen az ideje. Ha a gyerekekkel vagyok, csak rájuk koncentrálok, a munkahelyemen pedig az adott feladatra. A nagycsaládnál különösen fontos azőszinteség. Az, hogy a gyerekek tudják, értsék, miért vannak a szülők sokat a munkahelyükön, mi a munkájuk értelme.

– Miért jó nagycsaládban élni?

– Kell, hogy legyen kötődésünk a világban. A nagycsalád olyan, mint egy nagy titok, és mindenki a titok része. Bízhatunk egymásban, támaszkodhatunk egymásra. Ez az érzés leginkább a nagycsaládban alakul ki.

– A gyerekek is így gondolják?

– Mások azt mondják ránk, furcsák vagyunk, mert sokan vagyunk. A gyerekek meg nem értik, hogy az öt az miért sok. De legyünk őszinték. Vannak olyan napok, amikor nem egyformán örülnek annak, hogy többen vannak. Sokkal inkább meg kell tanulniuk mindenen osztozni, mint egy kisebb családban. Vannak válságpillanatok is, amikor szeretetből, törődésből igényelnének többet. Ezeket a nehézségeket kell szelíden átlépni, szeretettel túlélni, és, ahogy nőnek, egyre inkább fogják érteni és érezni, hogy a testvér nagy kincs, ők sosem lesznek egyedül a világban.

– Hány évesek a gyerekek?

– A legnagyobb 23, aztán a 22 és a 21 éves, majd a 17 éves ikerpár következik.

FFG_3529

– Mikor kezdett hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozni?

– Így alakult az életem. Gyerekként ért olyan élmény, ami sokban hozzájárult ahhoz, hogy olyan értékeket ismerjek meg, ami aztán a munkámban is arra sarkall, hogy mindig ezt keressem a legnehezebb helyzetben élők között is. 6 éves koromtól 8 éven át cimbalmoztam. Így találkoztam először sok zenész cigány gyerekkel. Felnéztem rájuk, mert én akármilyen szorgalmas voltam, soha nem tudtam úgy zenélni, mint ők. Kicsit irigyeltem őket, abban reménykedtem, hogy egyszer én is roma leszek és úgy tudok majd játszani a hangszeren, ahogy ők. Aztán gimnazistaként megtetszett a fejlesztőpedagógia, gyógypedagógia. Később elkezdtem a főiskolát, közben jöttek a gyerekek.Éjszaka tanultam, nappal velük voltam. Közben összehozott az élet egy olyan cigány emberrel, aki a tanodájába fejlesztőpedagógust keresett. Ez heti kétszeri elfoglaltságot jelentett, amit vállaltam a gyerekek és a tanulás mellett, és ott szerettem bele igazán ebbe a munkába. A cigány gyerekek őszintesége, életszeretete ragadott meg.

– Miben segített a gyerekeknek a tanodában?

– Megtalálni a bizalmat a felnőttekkel. Bekerültek egy ördögi körbe. Az iskolában olyan viselkedést vártak el tőlük, ami idegen volt számukra. Már az első pillanatban kiváltották a pedagógusok ellenszenvét, ez pedig a tanulásra is rányomta a bélyegét. Egy pillanat alatt ők voltak a nem teljesítő, rossz gyerekek. Pedig csak átmeneti időszakot kellett volna kapniuk, hogy megtanulják, hogyan kell beszélni, reagálni, viselkedni, mit is vár el az iskola, és miben különbözik az otthoni elvárásoktól. Ha ezt nem kapják meg, akkor sokszor már dacból rosszalkodnak, mert úgy érzik, akkor legalább nem jogtalanul kapnak büntetést. De ez a viselkedés csak egyféle módon változtatható meg. Tőlem a tanodában megkapták a bizalmat, őszinteséget és érthető, egyenes elvárásokat. Amikor már megtanultak élni ezzel, akkor jöhettek csak a matematikai feladatok. Pusztán a gyakorlás nem segített volna.

– A Biztos Kezdet Program ennek a kezdete.

– Így van. Ez a 2008-ban indult és 2010-ben kiterjesztett ötlet a szegénységben élő, hátrányos helyzetű, elsősorban cigány szülők és a szakemberek közötti bizalomról szól. Óriási lehetőség van benne. A lényege, hogy minél korábban segítünk a családoknak, annál nagyobb eredménnyel csökkenthető a hátrány.

– A családok bizalmatlanok a beavatkozni szándékozó idegenekkel. A szakemberek hogyan képesek kezelni ezt a helyzetet?

– Míg a középosztálybeli szülők igénylik a gyerekeikkel való foglalkozást, a telepen élők, vagy az elzárt, többségében cigányok lakta településen élők elsőre idegenkednek ettől a helyzettől. De a szakemberek házról házra járnak, hogy beszéljenek a családokkal. Amikor valaki egy cigánytelepen él, akkor a saját közegét nagyon jól ismeri, de másról nem jut el hozzá információ. Azt kell megérteni, hogy ezek az emberek érdeklődőek, csak maguk sem tudnak róla. Amikor találkozik az érdeklődés és a segítő szándék, abból nagyon jó dolog alakul ki. A Biztos Kezdet házakban a gyerekekkel fél éves koruktól együtt tanulnak mondókát, verset, mesét az anyukák. Megtanulnak nevelni. A szakemberek elmagyarázzák nekik, hogy ez az időszak nagyon fontos, ahogy most nevelik és gondozzák a gyerekeket, mert még az is ettől függ, hogy a gyereküknek lesz-e felnőtt korukban munkájuk. Megtanulják, milyen fontos a mozgás, és természetessé válik a könyvből mesélés a tévénézés helyett. Igaz, vannak, akik számon kérik, miért kell ennyi időt, energiát fordítani a tudatlan, tanulatlan emberekre, cigány családokra. Sokan gondolják úgy, olyan dolgokat tanítunk, amit minden szülőnek tudnia kell. Nekik érteniük kell, hogy ez egy befektetés, ami sokszorosan megtérül, mert olyan gyerek nő fel, akit szeretnek a szülei, csak az iskolára és az életre való felkészülésben segítünk nekik.

– Van elég gyerekház?

– 112 működik az országban, ezek működését a kormány finanszírozza. Észak-Kelet Magyarországon van a legtöbb, de több megyében is hamarosan terjeszkedünk. Uniós támogatással még 50 házat tervezünk, elsősorban oda, ahol sok gyerek születik, magas a munkanélküliség, és sok embernek alacsony az iskolai végzettsége. Ott segítsünk, ahol a baj megelőzhető.

– Hasonlóan fontos a nők képzése, munkához juttatása is.

– A Nő az esély programunk lényege, hogy a nők, akik a család szervezői, a tapasztalatukat át tudják ültetni a munkába is. Tanuljanak, és utána legyen olyan munkahely, ahol bizonyíthatnak is. Végső soron minden programunknak az a célja, hogy a rászorulók saját kezükbe vehessék a sorsukat. A Nő az esély programon 1017 nő vett már részt képzésen, 514-en elhelyezkedtek és a mai napi dolgoznak is.

Sokan az általános iskola után szültek, nem tanultak meg dolgozni, talán a tanulásban sem voltak sikeresek. Őket hogyan sikerül az iskolapadba ültetni?

– Mentor kell melléjük, egy ember, aki átsegít a nehéz pillanatokban. Végig velük van, és nem engedi, hogy abbahagyják a képzést, hanem elkíséri őket a vizsgáig. Ezzel a segítséggel a több, mint ezer nőből csak alig néhány 10-en voltak, akik mégis feladták.

– Mit tanulnak?

– Szociális gondozó, ápoló, óvodai dajka, ifjúsági felügyelő, szociális asszisztens vált belőlük. De van, aki annyira megszerette a tanulást, hogy hamarosan leérettségizik. Az unióban ez a program egyedülálló, Magyarország az egyetlen, amelyik ilyen célzott programmal felvállalta a roma nők képzését. Sok kritikát kaptunk emiatt, azt mondták, szembemegy az esélyegyenlőséggel. Mi meg úgy gondoljuk, hogy amíg a roma nők 90 százalékának nincs munkahelye, nem foglalkozhatunk ilyen álságos érvekkel. Az adatok javultak és ez az arány 80 százalék alá csökkent, köszönhetően ennek a programnak is. Az egésznek szemléletformáló hatása is van. Ha egy nem roma édesanya egy roma óvónővel vagy dajkával találkozik, aki jól végzi a munkáját és az ő gyermekét gondozza, saját maga is máshogy fog nézni a romákra és elmondja másnak, hogy érdemes hinni, bízni bennük.

– A képzettség fontos, de a munkahelyekre el kell jutni. Egy-egy településről szinte lehetetlen az utazás, hiszen busz naponta egyszer közlekedik, az utak járhatatlanok.

– Valóban van hová fejlődnie a vidéki közlekedésnek. A társadalmi felzárkózási stratégia első intézkedési tervében számos felzárkózási program szerepelt, a másodikban szintén, de már közte van a közlekedés fejlesztése is.

– Sok jó lehetőségről beszéltünk, de én is ismerek teljesen reményvesztett borsodi települést. Nincs semmilyen program, mindenki elengedte a kezüket, van, akinek jut közmunka, de aki nincs jóban a polgármesterrel, annak még az sem. A legközelebbi település 20 kilométerre van, de még autóval is több mint egy óra alatt lehet az utat megtenni.

– Az, hogy egy település részt vesz-e egy programban, sokszor a település vezetésétől, a polgármestertől függ. Neki kell elkötelezettnek lennie abban, hogy változtatni akar. Sajnos nem mindenki ilyen, de azon dolgozunk, hogy ne ezen múljon a felzárkózás sikere, és azon, hogy ők találkozzanak egymással, átadják az ismereteket. Arról, hogy érdemes felzárkózás szemléletű munkába belefogni, és, hogy ez befektetés a jövőbe, azok tudják meggyőzni a kételkedőket, akik már maguk is végigmentek ezen az úton. Mert az eredmény egyértelmű, egy élhető településen ott maradnak a lakosok.