ÁPRILIS 16. – A HOLOKAUSZT MAGYAR ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA

2001 óta minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját. A megemlékezést kezdeményező Pokorni Zoltán – akkori oktatási miniszter- a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta, hogy a középiskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról.

A magyar kormányzat 2000-ben döntött arról, hogy április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja legyen: a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai 74 évvel ezelőtt ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását a korabeli Magyarország kárpátaljai területén.

A magyarországi zsidóság teljes egyenjogúsága az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttének évében, 1867-ben valósult meg, 1895-ben a zsidó felekezetet a többi vallással egyenrangúnak nyilvánították.

Az első világháborút követően, azonban a zsidóságot sújtó, őket megkülönböztető, érvényesülésüket, továbbélésüket akadályozó jogalkotás kezdődött: a nemzetgyűlés 1920. szeptember 26-án törvényt – az 1920. évi XXV. törvénycikket – fogadott el a numerus claususról, amely szerint az országban élő „népfajok, nemzetiségek” nem tanulhattak nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora a részarányuk az összlakosságon belül volt.

1938 tavaszán, a második világháború küszöbén lépett hatályba a XV. törvénycikk „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. Az úgynevezett első zsidótörvény szerint a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású.

Rövid időn belül, egy év múlva kihirdették az úgynevezett második zsidótörvényt, a 1939. évi IV. törvényt „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, amely vallástól függetlenül zsidónak minősítette azt a személyt, akinek legalább egyik szülője, vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt, őket eltiltották az értelmiségi pályától.

A pesti zsidó gettó emlékfala

Majd két éven belül megszületett a harmadik zsidótörvény: a 1941. augusztus 18-án kihirdetett XV. törvénycikk „a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről” szerint tilos volt a zsidók és nem zsidók közti házasságkötés, és „fajgyalázássá” minősítette a nem zsidók és zsidók közti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot is.

A holokauszt első, magyar zsidóságot is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27-29-én történt, amikor a németek az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij mellett mintegy 23 ezer embert végeztek ki, akik közül mintegy tíz-tizenkétezer Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalanná vált zsidó volt.

1944 márciusában az úgynevezett Margaréta hadművelettel az ország német megszállás alá került. 1944. március 22-től a Sztójay Döme vezette kormány folyamatosan hozta a zsidóellenes rendeleteket a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán át, a zsidók lakásának igénybevételéig. A zsidók gettósításáról szóló rendelet április 28-án jelent meg. Ennek értelmében a kisebb települések zsidóságát összegyűjtötték és közeli nagyvárosokba, majd gyűjtőtáborba szállították, a városi és budapesti zsidó közösségeket elkerített városrészekben kialakított gettókba zsúfolták össze.

A zsidó vallású lakosság elkülönített városnegyedekbe “zárása” már a rendelet megjelenése előtt megkezdődött, az első gettókat és gyűjtőtáborokat 1944. április 16-tól Kárpátalján állították fel.

A tömeges deportálások 1944. május 15-től kezdődtek, először a fronthoz legközelebb eső keleti országrészekben, majd az ország egész területén. A magyarországi zsidóság haláltáborokba hurcolását a német Adolf Eichmann irányította, a magyar államigazgatás és csendőrség aktív közreműködésével, mindössze néhány hónap alatt négyszázharminchétezer vidéki zsidót szállítottak embertelen körülmények között tehervagonokban a koncentrációs táborokba. Auschwitzba naponta négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.

Az 1944. október 15-i, a világháborúból történő sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt szerezte meg a hatalmat. Azonnal újraindították a deportálásokat: novemberben és decemberben mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót szállítottak Németországba, többségüket gyalogosan, halálmenetben.

A Budapesten maradt izraelitákat két gettóba zárták, a fővárosban állandósult a terror, nyilas fegyveresek zsidó vallású magyarok ezreit gyilkolták meg.

Számos diplomata, egyházi személy élete kockáztatásával igyekezett menteni a zsidóságot. Ilyen volt a svéd Raoul Wallenberg, a svájci Carl Lutz, az olasz Giorgio Perlasca és Angelo Rotta pápai nuncius. A gettók túlélőit 1945 januárjában, a koncentrációs táborok túlélőit az év tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.

Az 1939-ben kezdődött és 1945-ig tartó faji felsőbbrendűség eszméjére alapozott népirtás következtében az 1941. évi népszámlálás hétszázhuszonötezer izraelitát mutatott ki a revíziós döntések után megnövekedett területű országban. A magyar zsidóság kétharmada meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül csupán közel százezren menekültek meg.

A történészek ötezer és hetvenezer közé becsülik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket. A roma holokauszt, a porajmos áldozataira minden évben augusztus 2-án emlékezünk.

Budapesten Holokauszt Emlékközpontot nyitottak meg 2004. április 15-én. Az intézmény alapkövét 2002. december 16-án helyezték el azon a Páva utcai telken, amelyet a Budapesti Zsidó Hitközség bocsátott – az azon lévő, használaton kívüli zsinagógával együtt – a magyar állam rendelkezésére.