Egy keresztény roma szakkollégista életútja – Interjú a Vásáry Tamás ösztöndíjas Virág Ádámmal

Virág Ádámot tavaly novemberben Vásáry Tamás ösztöndíjban részesítette Dr. Hankó Balázs, az Innovációs és Technológiai Minisztérium felsőoktatásért felelős helyettes államtitkára. Az ösztöndíjban azok részesülhetnek, akik kiemelkedő önkéntes tevékenységet végeznek. Ismerjék meg a keresztény roma szakkollégista életútját!

Kérlek, mesélj magadról, az életutadról! Hogyan kerültél kapcsolatba a Keresztény Roma Szakkollégiummal?

Gávavencsellőn élek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Egy még kisebb településről, Kisvárda mellől, Dögéből származom. Szüleim már 8 hónapos koromban elváltak, édesanyám sokáig egyedül nevelt. Édesapámmal sajnos, teljesen megszakadt a kapcsolat. Később lett új családja, így van még két féltestvérem.

Vencsellőre jártam általános iskolába, Tokajban érettségiztem. Érettségi környékén elgondolkodtam, hogy mi az, amit szívesen csinálnék, így én oktatási alapismeretekből érettségiztem a Tokaji Ferenc Gimnázium és Szakközépiskolában. Mi voltunk a „pedagógia” osztály a szakközépiskolában, így tanári pályában gondolkodtam, de végül úgy döntöttem, hogy a segítő szakmák felé fordulok. Ezeket az említett tárgyakat minden oktatási irányultságú felsőoktatási képzésben elfogadják, de engem a segítő pálya érdekelt. A szociális munkát választottam a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán, amely Nyíregyházán működik. Ugyanakkor már ott megfogalmazódott bennem, hogy ez a segítő terület nagyon korlátozott lehetőségeket nyújt a gyakorlatban. Egyébként az iskola mellett a „nagy gyakorlatomat” a sóstói Szivárvány Idősek Otthonában töltöttem, Nyíregyházán. Ez egy hatalmas intézmény, több mint 400 ellátottal és körülbelül 200 dolgozóval. A gyakorlat után hívtak oda dolgozni, teljes állásba az egyetemi tanulmányok mellett. Tehát a mesterszakot már úgy végeztem el, hogy teljes állásban dolgoztam az idősek otthonában. A kettő együtt nehéz volt. Öten voltunk a szakon, nappali tagozaton, de gyakorlatilag a levelezősökhöz voltunk sorolva, tömbösítetten végeztük mi is a tanulmányainkat. Hétfőtől péntekig egyetem volt: gyakorlatilag három hetet dolgoztam, aztán egy hétig az egyetemen voltam. Így telt el egy-egy hónap, de én nagyon örültem, hogy dolgozhattam, mivel nagyon nehéz volt akkoriban elhelyezkedni Szabolcsban.

A mesterképzésem szakja a szociális munka és szociális gazdaság szak volt. Azért érdekes, mert ez volt az első ún. joint képzés az országban: hat ország akkreditáltatta ezt a képzést, tehát ugyanazt tanulták a diákok Franciaországban, Ausztriában, Romániában, Szlovákiában, mint Magyarországon. „Közös” diplomát is adott, ami feltüntetésre is került az oklevélben. Ez engem nagyon vonzott. A gyakorlat is külföldön volt. Lehetett választani, voltak különböző pályázatok. Mi, több diáktársammal együtt, csoportosan mentünk Romániába, a Babes-Bolyai Tudományegyetemre; egy-két ember volt csak, aki Bécsbe utazott gyakorlatra. Kolozsváron töltöttük a két hét egybefüggő gyakorlati időt, illetve a környező településeket is végigjártuk, az ottani szociális intézményeket, különböző civil szervezeteket, a nemzetközi jó gyakorlatokat tanulmányoztuk.

Visszatérve a kérdésre, hogy hogyan kerültem kapcsolatba a keresztény roma szakkollégiummal: én az alapképzésre 2009-ben nyertem felvételt. Az alapképzés 3,5 éves volt, az Evangélikus Roma Szakkollégiumba 2012-ben vettek fel. A szociális munka szakot sok roma származású hallgatótársam választotta. Zárójelben szeretném megjegyezni: nem igaz, hogy könnyű volt bekerülni erre a szakra, mert relatíve mindig is magas volt a ponthatár, most sem túl alacsony, de azért talán már jobb a helyzet. Tanári szakra könnyebb lett volna bejutnom, a választott érettségi tantárgyam miatt is. Tehát a csoporttársaim hívták fel a figyelmemet a szakkollégiumra. Már akkor is egy jó közösség volt, még akkoriban csak 15-20 fővel. Az iroda is más helyen volt Nyíregyházán. Megpróbáltam, beadtam a pályázatomat, szimpatikus voltam az oktatóknak. Tehát volt egy felvételi eljárás: önéletrajzot kellett leadni, és motivációs levelet, hogy miért szeretnék szakkollégista lenni. Amellett, hogy a mindennapi megélhetést könnyítette meg, plusz elfoglaltságot is jelentett az egyetemi tanulás mellett. Amíg másoknak minden hétvégéje szabad volt, addig mi minden hónapban egy, de volt amikor több hétvégét is, péntektől vasárnapig ott töltöttünk, ott ültünk pluszban az egyetemen.

Nagyon elfogadó, barátságos közösség volt, szinte mindannyian szabolcsiak voltunk. A tanárok is nagyon nyitottak voltak, abszolút családias volt az egész légkör, szabadságot kaptunk abban, döntsük el, tegyünk javaslatokat, milyen előadások legyenek, kiket hívjunk meg. Voltak külön nyelvóráink is, amely nemcsak a diplomához, hanem a jó munkaerőpiaci pozícióhoz is nagy segítséget jelentett számunkra.

Kirándulás hátrányos helyzetű gyerekkel a Parlamentben

Mit jelent a szakkollégiumi tagság? Milyen előnyei, illetve hátrányai – ha tapasztaltál esetleg ilyet- vannak?

A szakkollégiumi tagság erős elköteleződést jelentett a közösség iránt. Próbáltuk hirdetni, népszerűsíteni, hírt adni róla, hogy létezik a szervezetünk: akár egy konferenciát szerveztük, akár egy roma napi megemlékezést: jeleztük a társadalom felé, hogy mi vagyunk, létezünk, miket csinálunk, milyen programjaink vannak, miről szól ez az egész.

A másik előnye pedig az volt, hogy több helyen működik a hálózat az ország nagyvárosaiban, és minden évben volt legalább egy országos találkozó, amelyet mindig másik szakkollégium szervezett. Tehát rengeteg emberrel sikerült megismerkedni, a kapcsolati hálót növelte, találkoztunk az alapítókkal, a program megálmodóival is és az egyház képviselőivel. Nagyon jól éreztük magunkat, egy egész hétvégi program volt.

Később kitaláltuk az akkori egyetemi tanárommal, hogy hasznos lenne, ha a szakkollégisták körében egy kérdőíves vizsgálat során bizonyos dolgokat felmérnénk: ki honnan jött, milyen családi közegből érkezett, hol érettségizett, hány testvére van, mivel foglalkoznak a szülei, stb.

Hátrányként azt említeném meg, hogy amikor indult ez a program, akkor nem volt ismert maga a fogalom, hogy roma szakkollégium. 2012-ben, amikor én csatlakoztam, nem volt ilyesmiről szó. Később kicsit furcsa volt, hogy egyes helyeken nem roma szakkollégiumnak, hanem cigány szakkollégiumnak hívták. És sajnos, tapasztaltam olyat, hogy a hangsúllyal, ahogy rákérdeztek arra, hogy „roma, cigány szakkollégium? ilyen is  van? ”. Tehát, nem mondták ki, de éreztetve volt, hogy mit gondolnak erről. Volt ilyen a baráti körömből is, hogy miért kell ezért ösztöndíjat adni, hogy „na, már megint őket támogatja az állam”. Sajnos, voltak ilyen megnyilvánulások is.

A másik dolog, hogy ha ezzel a témával voltam például egy konferencián, akkor úgy éreztem, hogy nem kapott akkora érdeklődést, elismerést, mint amit érdemelne. Pedig össztársadalmilag óriási fontossággal bírnak ezek a kutatási témák, például a hallgatók kapcsolati tőkéjéről, anyagi és kulturális erőforrásaikról egy átlagos egyetemistához viszonyítva. Kicsit úgy érzem, hogy előítélettel közelítenek ehhez a témához. De ez csak az én személyes tapasztalatom, véleményem. Már szociológia szakosként, arról végeztem kutatást, hogy milyen a felsőoktatásban a roma hallgatók helyzete. Az előítéletesség olyan kérdésfeltevésekben nyilvánult meg, hogy egyáltalán miért kell ezt kutatni, miért kutatási téma ez. Nem érzékeltem, hogy átéreznék a kutatási téma súlyát, fontosságát, széleskörű pozitív visszajelzést és megerősítést a választott kutatási témával kapcsolatban alig kaptam.

Másik hátrányként említeném, hogy ha nem az egyetemi kollégiumban működik a szakkoli, akkor kicsit behatárolja a kapcsolatrendszert: az elfoglaltság és a tanulás miatt kevesebb az esély arra, hogy más egyetemi szakra járókkal találkozzunk, kialakuljon mélyebb baráti kapcsolat. De – ha jobban belegondolunk, akkor – ez annyira nem is csak a szakkollégiumokra jellemző, hanem általános egyetemi sajátosság. Viszont a nyíregyházi szakkoli a Campusban szállásolja el a fiatalokat, ami ebből a szempontból előnyös.

Kirándulás a Parlamentben

Az árva gyermekeknek nyújtott segítő tevékenységedről mesélj, kérlek! Mit jelent számodra az, hogy stabilitást adhatsz, támasza lehetsz a szüleik nélkül felnövő gyermekeknek?

Még a szociális munka képzésem alatt, az egyetemi hallgató társaimmal voltunk különböző monitorozó terepgyakorlaton, ami azt jelentette, hogy bejártuk a szociális munka minden ágazatát: voltunk a hajléktalanoktól kezdve a családsegítőkön át az idősotthonokig, a gyermekvédelemben, mindenféle szegmensét tanulmányoztuk. Így lett egy széleskörű rálátásunk a szociális ellátórendszerre. Voltunk a Magyar Vöröskeresztnél is, akik folyamatosan hívnak, foglalkoztatnak önkénteseket. Számos helyen önkénteskedtem, végeztem segítő tevékenységet.

Az Evangélikus Roma Szakkollégium által kerültem kapcsolatba a Magyar Vöröskereszttel a menekülthullám kellős közepén, 2015-ben, amikor a röszkei menekülttáborba mentünk, ez volt az első önkéntes tevékenységem. Két hétre beköltöztünk, mindenféle egészségügyi feladatot végeztünk, még ápolást is. Aztán, amikor jött a második hullám, Körmenden voltam segíteni. Két hétig. Ott is beköltöztünk a táborba a kollégákkal: sebet kötöztünk, gyógyszert adtunk, ápolást végeztünk, mentőt hívtunk, társasjátékoztunk, tehát mindenben segítettünk, amire a krízishelyzetbe került embereknek ilyenkor szükségük van.

Másrészt én is egy LHH településről származom, LHH, azaz leghátrányosabb helyzetű. De számít a családi vonatkozás is, hogy édesapám nélkül nőttem fel, mint már említettem. Én ugyan nem vagyok árva, sem félárva, mert él mindkét szülőm, de az egyik abszolút nem foglalkozott velem és ez hasonló élethelyzet ehhez, mindenképp érzékenyít. Mindig is éreztem, hogy az árva, félárva gyerekeknek is lehetne egy támasza, egy segítője, aztán amit anno megtanultam az egyetemen, azt a gyakorlatban tudnám kamatoztatni.

A második ehhez hasonló tevékenységem során megpályáztam egy ösztöndíjat és kimentem Erdélybe, Dévára, két évre. Ott tevékenykedik Böjte Csaba a Szent Ferenc Alapítvánnyal. Árva, félárva, nehéz és szegény sorsból jött gyerekekkel foglalkozik. Ott laktam abban az iskolában, ahol ők 1-12. osztályig tanulnak. A tanárok egy része bent lakik az iskolában, ahol én is laktam két évig. Habár nem Csaba testvér alapítványa volt a fogadó szervezetem, hanem a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség, de az iskolában, ahol segítettem, oda Csaba testvér gyerekei jártak, ővelük foglalkoztam. Mézeskalácsokat készítettünk, rajzversenyre vittem őket, különböző programokat, vetélkedőt szerveztem.

Amióta pedig bejött a Covid, van egy pár diák, akinek érettségire felkészítő korrepetálást tartok történelemből. Egy alapítvány segítségével végzem, önkéntes alapon. Van látható hozadéka, hasznos, hogy külön foglalkozunk a diákokkal.

Virág Ádám örömmel végzi az mentori munkát

Akkor ezek a segítő tevékenységek már a Roma Szakkollégiumok jövőjére mutatnak, amelyre az egyik alapító, Balog Zoltán is utalt egy, a szakkollégiumi hálózat 10 éves évfordulója alkalmából rendezett kerekasztal beszélgetés során nemrég, hogy ő éppen ebben látja a szakkollégiumok jövőjét, hogy a középiskolás fiatalok szintjén, korosztályában is lenne egy segítő, mentori hálózat. Én azt látom, hogy ez éppen abba az irányba mutat.

Több alapítvánnyal is együttműködök, jelenleg három projektben. A budapesti Jezsuita Szakkollégium tagja vagyok a doktori, azaz a PhD képzésem által, hallgatóként. Itt van egy Cherhaja, azaz “csillagok” nevű program, amely kifejezetten azt célozza meg, hogy a középiskolában tanuló hátrányos helyzetűeknek segítsünk abban, hogy bejussanak a felsőoktatásba. Minden hónapban egyszer találkozok velük, online formában. Ők nyelvi képzést is kapnak, nagyon magas óraszámban. Az egy másik projekt a korrepetáláson kívül, ahol pedig a lelki dolgokat viszem. Havonta egyszer találkozunk az ország különböző részeiről, néhányan közülük 16-17-18 évesek. Első körben megismerik ők is egymást, a következő alkalommal az érettségi rendszerét mutatjuk be, majd a különböző felsőoktatási szakokról kérdezhetnek, ösztöndíjakról, diákhitelről, szakkollégiumi hálózatról, lakhatásról, érdem- és szociális ösztöndíjakról, arról, hogyan kell pályázni. Általában ezekről kevés információt kapnak a középiskolás fiatalok, mi sem tudtunk sokat róla anno. Fontos, hogy tájékozottak legyenek, hogy megalapozottan hozzanak döntést. Erre készítjük fel a diákokat, hogy a lehetőségeiket mérjék fel, és élni tudjanak vele.

Hogyan működik a gyakorlatban a segítségnyújtás? Mennyi időt vesz el a saját szabadidődből, hogyan, mivel kompenzálod a kiesett időt?

Nekem ez nem jelent plusz erőfeszítést, én abszolút feltöltődöm ebben. Nagyon örülök, hogy segíthetek, nem jelent számomra leterhelést, ha túl nagy erőfeszítés lenne, akkor nem tudnám vállalni. Nekem nagyon pozitív érzést ad, és ez erőteljesen motivál. Most éppen a doktori disszertációmon dolgozom, és ahhoz is szükségem van rá, hogy “kikapcsolódjak”, ne csak a tudományos kérdésekkel foglalkozzak. A mentorálás abszolút belefér az életembe, a mindennapjaimba.

Tudom, hogy amikor én egyetemistaként kezdtem, milyen jó lett volna, ha tájékoztattak volna bizonyos dolgokról, lett volna megfelelő információm. Az egyetem nem olyan, mint a középiskola, ahol az osztályfőnök mindenről tájékoztat, eligazít. Ha az embert nem segítik, vagy ő maga nem néz utána, akkor lemarad kedvezményekről, lehetőségekről, ösztöndíjakról.

Harmadrészt én, mint szakkollégista sok segítséget kaptam a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózattól és szeretnék ebből visszaadni másoknak, azoknak a fiataloknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint én voltam.

Hogyan tovább: a jövőre nézve milyen terveid vannak? A doktori, tudományos dolgozatod miről szól?

Remélhetőleg, jövőre lesz a védésem. A Covid-járvány sajnos lelassította a folyamatokat, nem tudtam, nem tudok menni terepre kvalitatív kutatást végezni. A disszertációm témaköre a hazai munkaerőpiaci integráció szociális szövetkezeteken keresztüli érvényesülését tárgyalja.  A munkanélküliek reintegrációját célozza a szövetkezeti forma, főként azokon a településeken, ahol a foglalkoztatási problémák jelentősek. Jelenleg az Agrárközgazdasági Intézettel dolgozzunk együtt és a szervezetek jó gyakorlatait gyűjtjük és monitorozzuk a szervezeteknek a működését. Szeretnék majd külföldre is menni kutatni, ösztöndíjjal a jezsuiták kollégiumába Leuvenbe, Belgiumba.

Esetleg az Erasmus hálózatba bele lehetne-e kapcsolni a keresztény roma szakkollégiumi hálózatot valamilyen formában, hiszen kinyílna a hátrányos helyzetű fiatalok számára is a világ?

Ez nagyon jó ötlet.  Mivel az Erasmust sokszor csak utólag finanszírozzák, és az egy jelentős kiadást jelent a hallgatóknak, egyetlen hátrányos helyzetből jött hallgató sem engedheti meg magának. Sőt, sok hátrányos helyzetben lévő fiatal még külföldön sem volt, velünk utaztak először külföldre. Nagyon jó lenne, mivel a nyelvismeret, a nyelvvizsga hiánya gyakori probléma a szakkolisoknál, hisz nincs arra forrása a szülőnek, hogy különórára járassa a gyerekét. Ezek jól mutatják, hogy a hátrányos helyzetű diákok és a nem hátrányos családi környezetben nevelkedő hallgatók teljesítményei között milyen különbségek lehetnek, ami egyrészt a kompenzáció létjogosultságát, másrészt a szakkollégiumi hálózat egyik célkitűzését is adja.

Köszönöm szépen a beszélgetést és a munkádat, amivel segíted a fiatalokat, további sok sikert kívánunk Neked!