Aki a szívével zenél – Interjú Jónás Géza Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjas cimbalomművésszel

2021. szeptember 24-én Jónás Géza cimbalomművész  „Pro Cultura Minoritatum Hungariae” Díjat kapott a Karmelita kolostorban. A „Pro Cultura Minoritatum Hungariae” Díj elismerésben olyan Magyarországon élő, vagy működő elismert nemzetiséghez tartozó személyek, szervezetek részesülhetnek, akik/amelyek kiemelkedő tevékenységet végeznek a Magyarországon élő nemzetiségek körében az anyanyelvi kulturális örökség megtartásáért, fejlesztéséért, s tevékenységükkel hozzájárulnak a Kárpát-medence népeinek együttéléséhez (például: a kulturális közéletben, a közművelődésben, a nemzetiségi médiában, a nem hivatásos művészetekben, illetve a nemzetiségi kultúra támogatása terén). Minden évben 13 személy veheti át ezt a rangos állami kitüntetést, melyet Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, nemzetiségekért is felelős tárca nélküli miniszter, valamint Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára adták át.

A tanulmányait a Rajkó Talentum Művészeti Iskolában végezte. Itt szerezte meg a zenei alapokat. Kérem, meséljen erről az időszakról! Mit kell tudni a Művészeti Iskoláról? Hogyan segített, hogy hatottak az ott töltött évek az Ön életére, zenei pályájára?

Az egyik legmeghatározóbb és legszebb évem volt. Nem voltam ott több évet, csak egyet, de az nagyon meghatározó volt számomra. 11 éves voltam, amikor felvételt nyertem a világhírű Rajkó zenekarba. Akkor, abban az időben ez egy nagyon különleges dolog volt, egy nagyon megbecsült iskola volt: a szakmaiságát és a tanárát nézve, a Gyula bácsi, a Farkas Gyula bácsi. Nagy becs volt, akinek oda a fiát felvették. Minden muzsikus cigány azt szerette volna, hogy a fia a Rajkó zenekarba járhasson, mert tudta, hogy ott olyan oktatást kap, amivel elindulhat az életbe.

11 éves voltam, amikor felvételt nyertem: az emlékeimben úgy maradt meg, hogy az édesanyám annyira izgatott volt, hogy majd leesünk a lépcsőről, fognia kellett a kezemet.

A meghallgatást követően Gyula bácsi azonnal megmondta, hogy fölvettek, illetve ő fölvett. Tehát, úgymond mint különleges tehetségnek, így érzékeltette a dolgot. Mert egyébként ennek is megvolt a menete, hogy hazamentek a jelentkezők és a szüleik a felvételi előadásról, és később volt szokás kiküldeni a hivatalos értesítőt. De nekem már ott megmondta, hogy fel vagyok véve. Nagyon nagy öröm volt ez számomra, bekerülni a Rajkó zenekarba.

Az ott eltöltött idő több dolgot is megtanított: megtanította azt, hogy – ugye én egyedüli gyerek vagyok – valójában nem egyedül vagyok a világban, hanem egy közösség része, nekem ott tanították meg a közösségbe való beilleszkedést. A zenében ugyanerre vezettek ott rá, hogy egy ember nem zenélhet egyedül, különösen nem egy cimbalmos: a zenéhez is több zenész kell, egy zenekar több emberből áll.

Minden napnak megvolt a saját időbeosztása: reggel felkeltünk, elvégeztük a reggeli teendőinket, tehát megreggeliztünk, utána elmentünk az iskolába, utána jött a próba. Gyula bácsi addigra várt bennünket a teremben. Csodálatos ember volt. Az ő tanítási módszere és a tálentuma egyedi volt a világon. Minden hangszerhez értett: külön a klarinétosoknak, a nagybőgőseknek, a hegedűseknek, a cimbalmosoknak, mindenkinek tudta a reszortját, és a stímjét. Egyenként elmagyarázta mindenkinek – de már közben, amikor magyarázta, beépítette az együttzenélést is -, hogy fog ez kinézni majd a végén. Amikor megtanultuk mindannyian a különböző stímeket, akkor összetettük. Mindenki összetette, amije volt, amit tanult, és megszólalt a mű.

Itt-ott még igazított Gyula bácsi a stíluson. Ez ugyebár nem egy egyórás dolog volt, mert egy óra alatt nem lehet egy művet megtanulni. 2-3 napos volt. Nagyon tehetséges volt mindenki, csak azok kerülhettek oda be. Végül megszólalt egy gyönyörű darab.

Az életben ugyanezt megmutatta: ő nemcsak a zenetanulásba csempészte bele, hogy hogyan kell, illik viselkedni, megjelenni, emberként viselkedni. Ránk is szól, hogyan öltözzünk fel. Hiszen csak 11 évesek voltunk, nem lett volna gond, ha mindenki pulóverben megy a próbára. De ő szólt is ezért. Szólt, hogy „uraim, (majd ha felnőnek) megborotválkozva”, vagy „a pulóvert majd a játszó térre, próbára tessék inget venni”. Tehát volt egy rend, egy rendszer, és aki figyelt, azokon mind látszik a mai napig. Jelen volt a gyerekek között egy egészséges versengés is, amely arra sarkallott bennünket, hogy mindig jobbak és jobbak legyünk. Meg lehet nézni Gyula bácsi neveléseit, lehetne sorolni több órán keresztül is, kik ők, például Lendvai Csócsi Józsit, Balogh Laci, Berki Béla …Lehetne sokáig sorolni, de mentségemre szolgáljon, hogy rengeteg ember van. Tehát Gyula bácsinak és az iskolának volt egy különleges aromája, és ezt az aromát, amikor valaki megízlelte és befogadta, akkor annak a nagyvilágban hasznát tudta venni. Felkészített az életre is. Megfelelő út volt az, amit ez az iskola kijelölt nekünk, mind szakmailag, mind zeneileg. Én csak szépet, és csak jót tudok mondani. Több, mint 30-35 évvel utána eszembe jutnak ezek az idők, és csak a legszebben tudok visszagondolni ezekre az évekre.

De nemcsak a cigány zenében alkottam, a klasszikus zene is az életem része volt, cimbalmozhattam a Berlini, a Bécsi, az Ankarai, a Krakkói, a Belgrádi, a Chicago-i Filharmonikusokkal, a világhírű jazz gitárossal, Biréli Lagréne-nel, felléptünk Lakatos Robyval Olaszországban.

Nagy szükség volna egy olyan zenei iskolára, mint ami valamikor a Rajkó zenekar volt, Gyula bácsi vezetésével. Hogy a jövő generációjának is legyen kitől és legyen hol megtanulni muzsikálni.

Miért csak egy évet töltött ott?

Lehetett volna több időt, több évet ott tölteni. De a lakhatásunk nem volt megoldott. Kollégiumban laktunk és nekem ez nem felelt meg. Édesanyámék Sárospatakon voltak, és nagyon honvágyam volt. Sárospatak 260 km, oda-vissza 520 km. Azért ez egy 11 éves gyereknek megterhelő dolog volt, ráadásul félős is voltam. Nem vártam el a szüleimtől, hogy ők utazzanak fel minden hétvégén hozzám. Édesanyám úgy érezte, hogy akkor nem erőlteti a bentlakás miatt a zeneiskolát sem. De utána végig kapcsolatban voltam a Rajkó zenekarral. Mert később, nem olyan sok idővel később, a jó Isten hatalmából, felköltöztünk Budapestre. Ezt követően nem, mint effektív Rajkós tag, de egy héten 3-szor akkor is ott voltam. Igazából nem tudtam elszakadni. És amikor ott voltam, akkor hallgattam az órákat. Minden órán – nyilvánvalóan – nem vehettem részt, de mindig ott hallgattam, muzsikaltunk. A szabad foglalkozásoknál különösen. Tehát az általános iskolás és a középiskolás éveimet ott töltöttem, körülbelül 18 éves koromig.

A Rajkó tehetséggondozón túl melyek a legmeghatározóbb élmények, fellépések, találkozások a pályafutásában, melyeket emelné ki?

Nehéz kérdés, ugyebár 10 éves korom óta zenélek. Még játszani sem lehetett volna, de különleges engedélyekkel ott voltam a nagybetűs életben. Az első meghatározó élmény, az a Rajkó zenekarba való bekerülés, az mindenképpen nagyon meghatározó volt. 10 évesen lettem állandó tag, 10 évesen lettem állandó cimbalmos.

Utána, 14 évesen bekerültem egy nagyobb, 8 tagú zenekarba. Hosszú pályafutásom alatt, a 35 év alatt sok mindent ki tudnék emelni, nagyon sok élménnyel lettem gazdagabb, nagyon gazdag életutam volt, sok mindenkiről lehetne, és kellene beszélni.

18 éves koromban meghívott ifj. Járóka Sándor mint cimbalmost a zenekarába. Ez is nagyon megtisztelő volt, és egy gyönyörű élmény. Azt tudni kell ifj. Járóka Sándorról, hogy ő a világ legnagyobb cigányprímása volt, világszínvonalon elismert volt.

2005-ben Steven Spielberg Budapesten forgatta a München című filmet. Egyetlen szabad napja volt, 24 óra, amikor azt csinálhatott, amit szeretett volna. Rengetegféle ajánlatot, javaslatot kapott, mivel tölthette volna az idejét, én is a látókörébe kerültem. Ő úgy döntött, hogy a családjával szeretne abban az étteremben vacsorázni, ahol én akkor zenéltem, és meg szeretné hallgatni a játékunkat. Így is volt. Megérkezett a világhírű filmrendező úr a családjával és a testőrökkel. Nagyon jól érezték magukat, nagyon közvetlenek voltak, amely nem megszokott egy ilyen világhírű embertől. Végtelenül közvetlen, egyszerű embert tudtunk benne megismerni. Megsúgták a társaságból, hogy játszik hangszeren a filmrendező úr. Klarinéton. Puporka András klarinétművész – aki az egyik legkiemelkedőbb művelője a hangszernek – játszott aznap este velünk. Ő kihozta a tartalék klarinét hangszert. Stílszerűen A keresztapát fújta. Nagyon nagy, örök élmény marad, hogy együtt zenélhettem egy világhírű rendezővel.

De később akadt még hasonló alkalom: Andy Vajnával a Berlini Filmszemlén játszottunk együtt, csodálatos élmény volt.

És a szívem diktálja, meg kell, hogy említsem, hogy 81 éves volt Boros Lajos bácsi, a prímáskirály, akihez bemehettem egy hétre játszani. Akkor már háromcsaládos felnőtt férfi, apa voltam. De esküszöm, úgy izgultam, mint egy tízéves gyerek, annyira nagy tisztelettel mentem hozzá, hogy azt nem is tudnám kifejezni. Köztudott volt, hogy Lajos bácsinak mindig a legkiválóbb, a legjobb zenészek játszottak, Csóka Gyuszi, Vak Laci. Hát, Istenem, én hogyan cimbalmozhatnék ennek a nagy embernek – gondoltam. De valamilyen módon, valamit nagyon sikerült összehoznom, mert nagyon megdicsért. Pedig nem volt egy dícsérgetős típus, és ami talán a szavaknál is többet jelentett számomra, hogy amikor bejöttem az ajtón, amikor a szemünk összetalálkozott, csak háromszor becsukta a szemét és bólogatott a fejével. És attól kezdve mind a három fiam nevét tudta – hangsúlyozom, 81 éves volt -, hogy hol muzsikálok, és mindig megkérdezte mindenkiről, hogy van. Ez számomra óriási élmény volt, hogy egy ilyen géniusz időt szakított rám, és játszhattam neki, elmondhatatlan boldogság volt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett.

Nagyon sok minden történt az életemben. Nagyon sok helyen jártam, zenéltem. Az egyik ilyen volt 2015-ben Milánóban a Világkiállítás, az EXPO. Egy nagyon kedves népzenész barátom meghívására kimentem eredetileg egy hétre. És az egy hétből lett három és fél hónap. Mert nagyon-nagyon elnyerte a tetszésüket a cimbalom a magyar pavilonban, ezért megkértek, hogy ha mód és lehetőség van rá, akkor – maradjak. Isten nyugosztalja, Szőcs Géza – akkor azt hiszem, hogy államtitkár úr volt – ő is megkért, hogy – mi druszák legalább tartsunk össze – legyek szíves, maradjak: „a közönségnek és a pavilonnak is nagyon jót tesz, hogy ott vagyok.” Óriási élmény volt és megtiszteltetés, hogy a hazámat képviselhettem. El kell, hogy mondjam, hogy háromszor voltam az olaszt tv, a RAI Uno vendége, háromszor forgattak velem, de a magyar RTL Klub vendége is voltam. Úgy gondolom az is egy nagyon szép dolog az ember pályáján, amikor megtisztelik, megbecsülik, hogy készítenek vele egy riportfilmet. Ez egy nagyon-nagyon kiemelkedő dolog.

De mondhatnám a mostani generáció egyik géniuszát, ifj. Sárközi Lajost. Vele is játszottam három évet, ott is rengeteg élményünk született. Ez a közelmúltban volt, nem is olyan nagyon rég. De együtt muzsikáltam Kelemen Barnával, Baráti Kristóffal, Várdai Istvánnal is.

New York-ban voltunk zenélni, meghívtak bennünket oda, hogy az Ankarai Filharmoniával lépjünk fel. Vagy, hogy itthon maradjak kicsit, a Sztárban sztár műsorban is szerepeltem, vagy Király Viktorral is zenéltem. Tehát, rengeteg-rengeteg minden van. Játszottam a Sántha Ferenccel, szerepeltem a tv-ben, rádióban, Lendvai Csócsi Józseffel, Buffó Rigó Sándorral. Többször kísértem televízióban Bangó Margit Kossuth díjas énekesnőt, Bokor Jánost, Gaál Gabriellát, Madarász Katalint, Tolnai Andrást. Van, akivel készült közös lemez is.

Többször játszottam a legendás labdarúgónak, Puskás Ferencnek, vagy az aranylabdás Lothar Matthaus-nak is.  Meghívtak Kubala László szobor avatására is Barcelonába. Játszottam elnököknek, közjogi méltóságoknak, neves színészeknek.

Lothar Matthaussal

Igazából, akik meghatározóak voltak, mindenkivel zenélhettem együtt. Nem is szeretnék senkit megsérteni, vagy kihagyni. Rengeteg, rengeteg állomás volt az életemben. Nem nagyon tudok különbséget tenni közöttük.  Mindegyik fontos volt. Nem úgy tekintettem a fellépéseimre sohasem, hogy most New Yorkba mentünk, és milliárdosoknak kellett játszani – a New York-i Filharmóniából is voltak ott vendégek, ők szerették volna, hogy mi ott legyünk. Ez, úgy gondolom, hogy egy nagyon megtisztelő dolog. Nekem ugyanolyan fontos volt például az EXPO, vagy amikor Pozsonyba mentünk egy kastélyba játszani. Nem nagyon szoktam, és a mai napig nem tudok különbséget tenni, mert amikor elindulok otthonról, már attól a perctől, hogy csomagolom a hangszeremet, egyforma fontos minden fellépés. De rengeteg élményem van, és köszönöm az Istenemnek, és a kollégáimnak is, akik meghívtak, és meghívnak. És a megrendelőknek is köszönöm, mert csodálatos élményeim vannak. És így, visszakanyarodva a kérdésre, az egészet egybe foglalva, a zenész élet csodálatos hivatás. Csodálatos hivatás, nem mondom, hogy könnyű, de rengeteg élményt, rengeteg utazást, rengeteg tapasztalatot tud adni egy embernek.

Az EXPO magyar standjánál

Ön úgy tudom, hogy egy zenekari cimbalmos, tehát egy zenekar tagjaként szokott játszani. Hogyan sikerült mégis ebből a zenekari cimbalmos pozícióból kiemelkedni oly mértékben, hogy Ön egyszemélyben és nem egy egész zenekar tagjaként díjazták a Nemzetiségek Díjjal?

Köszönöm a kérdést, nagyon jó a kérdés. Nagyon örülök neki.

Alapvetően, ahogy a régiek hívták „banda cimbalmosnak”, zenekari cimbalmosnak tartom, érzem magam. És a lényeg mindig az volt, amit hallottam és hallgattam – a jó Isten nagyon kegyes volt hozzám, már nagyon fiatalon nagynevű zenészekkel tudtam együtt játszani. Nem azért, mert oda való voltam, félreértés ne essék, de elfogadtak. Abból, ahogy beszéltek hozzám, nagyon sokat tudtam tanulni. Minden idős zenésznek – pláne, aki nagyon jó cigány muzsikus is volt – egyetlen mondat mindig elhagyta a száját: „az a jó tag ember, aki minden prímást meg tud kísérni.” Nincs olyan, hogy rossz tag ember. Egy zenekari tag, benne van magának a szónak a jelentésében is, hogy kísér. Ezt a kíséretet úgy kell adnia a prímásnak ahogy a prímás gondolja, érzi. És itt rejlik az erő a dologban. A jó Isten ad tehetséget valakinek, másodsorban alázatot, hogy egy hegedűs alá tudja rendelni magát, a játékát, akkor az minden embernek feltűnik. Nem szeretnék nagyképű lenni, de amikor jön egy felvétel, vagy egy fesztivál, vagy bármi, és öt prímásból minimum négy megkeres, az azért büszkeséggel tölt el.

Én úgy érzem, ez egy kitüntetett figyelem, amit szeretnék megköszönni az Istennek, meg annak, hogy ennek részese lehetek. Mert magamat is egy eszköznek tartom: mert egy zenész, az mindig továbbítja a belső érzéseket a hallgatóság felé, amit Istentől kapott, az ajándékot megpróbálja visszaadni.

De a különlegesség még talán annyi, hogy az igazi magyar zenét, amelyet cigány emberek játszanak – a magyar nótát és csárdást, a friss csárdásra az improvizációkat – próbáltam megőrizni az eredeti stílusában, briliáns fokon. Mindig az volt a példa előttem, és mindig arra törekedtem, hogy a cimbalmon is úgy kell játszani, ahogy a hegedűs muzsikál, tehát szívből.

Tavaly rangos kitüntetésben részesült, „Pro Cultura Minoritatum Hungariae” Díjat kapott a Karmelita kolostorban. Számított erre, hogy egy ilyen díjjal ismerik el a munkásságát? Hogyan élte ezt meg?

Igazából, nem, nem számítottam rá. De nem tudom elmondani azt az örömet és megtiszteltetést, amit kaptam szeptember 24-én. Megerősített ez a díj abban, hogy nem volt hiábavaló az a harmincakárhány év. Remélem, hogy van még előttem ugyanennyi idő, és ha már egyet kaptam, szeretnék még többet is kapni. De nem is igazán tudom, mihez fogható ez a dolog. Aki kapott már ehhez hasonló, magas kitüntetést, az tudja, mit jelenthet ez az embernek, belülről. Ez úgymond egy erkölcsi elismerés. Amikor az embernek elismerik a több évtizedes munkáját, és ott állhat a Karmelita kolostorban és átveszi a díjat, az egy csodálatos érzés. Maga az a nap, az a pillanat. Amit nyújt ez a díj, és amit mond ez a díj. Es amire tovább ösztönöz.  Az is egy csodálatos dolog. Csak azt tudom mondani, hogy köszönöm. Köszönöm ezt a díjat, és megpróbálok ennek megfelelően ugyanúgy tenni, és a dolgomat tovább vinni, sőt megerősíteni is. Talán úgy lehetne mondani, hogy egy pici doppingot kap az ember. Eltelt egy kis idő. A hosszú évtizedes szakmákban vannak hegyek-völgyek, kicsit megfárad az ember, vagy nem úgy megy, vagy különböző külső behatásokra az embernek a kedve egy kicsit lefelé megy…De ez egy kis dopping, megmutatja, hogy itt van a helyed, és tovább kell menni. Ennek a díjnak üzenete van, és próbálom ezt az üzenetet jól venni. Köszönöm szépen.

A pandémia hatásairól mindenképpen beszélni szeretnék: milyen hatással volt az életére, a fellépésekre? Hogyan tudtak megélni ebben a nehéz helyzetben?

Nagyon kényes ez az időszak, pozitívat nem nagyon tudok mondani szakmailag. 2020. január 14-én elvittem a családomat pihenni Párizsba. Azelőtt jöttem haza egy két hónapos francia turnéról decemberben.  12-én megérkeztem Franciaországból, 14-én Londonban voltam, 21-én Rómában, úgyhogy nagyon mozgalmas volt a 2019. Úgyhogy elhatároztam, hogy 2020. januájában elmegyünk a családdal egy kicsit pihenni, meglepem a nejemet és a legkisebb fiamat. Nekik a kedvenc városuk Párizs. Nagyon szép volt, nagyon jó volt. Különösen azért mert kaptam egy telefont Párizsban az egyik kollégámtól, hogy március 28-án repülünk Malajziába, ott fogunk muzsikálni a királynak. „15 percet kell, hogy játssz a királynak” –mondta a kolléga a telefonban. Természetesen nagyon szép és jó feltételekkel, amit itt most nem szeretnék részletezni.

Hát, ez szuper, nagyon jól kezdődik az év – gondoltam. Két perc múlva újra csörög a telefon. Egy másik kollégám hív: Belgrádba megyünk a nagykövetségre márciusban. Nagyszerű, akkor ez a március – szoktuk mondani berkeken belül, hogy – füstöl.

És ez még csak két fellépés…mennem kellett volna Brüsszelbe is.

Sajnos, nagyon sok mindent elvett ez a pandémia, mindannyiunktól. Tiszta szívből sajnálok, mindenkit, a vendéglátósoktól kezdve mindenkit, átérzem a helyzetüket. Elmondhatatlanul.

Fellépés semmi nem volt emiatt. Talán egy-két nap, napokban lehet számolni a zenélést, és a fellépéseket. Aztán visszajött ez a pandémia.

Felmerült az online zenélés, volt róla szó, de az élő zenének éppen varázsa veszne el. A szemkontaktus a közönséggel, a vendéggel, amit nagyon tudok hiányolni.

Ezért nagyon szomorú hírrel kell, hogy szolgáljak, de nem én vagyok az első, aki kimondja, rengeteg zenész elorientálódott más területre, a biztonsági területre. Van, akinek kicsi gyereke van, van, akinek a lakhatását kell biztosítania, tartalékuk nem volt. Rákényszerültek egy újfajta megoldásra, amivel pénzt tudnak keresni. Rengeteg zenész biztonsági őr lett, fuvarozó lett, és egyéb szakmákban helyezkedtek el. A zenész kollégáknak szeretnék üzenni: úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem szégyen. Úgy gondolom, hogy ez egy dicsőség és elismerés. Azt is megmondom, miért. Mindenki tudja, hogy zenészek vagyunk, ezt tanultuk kisgyerekkorunk óta, ebben vagyunk jók, de az az ember, aki nem tagadja meg az emberségét, és tudja azt, hogy vannak létszükségletei az embernek, és ennek érdekében félre tudja tenni a büszkeségét, annak én teljes kézzel gratulálni tudok. Teljes szívvel azt tudom neki, mondani, igen, ember vagy. Úgyhogy ez a pandémia nagyon sok mindenre megtanított bennünket: sok élményt, sok zenélést elvett tőlünk, ami nem pótolható, mert ugyanaz már nem jöhet vissza. Át kellett képezni magunkat. Volt benne egy pici jó is, hogy a család többet tudott együtt lenni, de azért nehézségekkel.

A jövőbeni tervekről van-e valami említésre méltó? Ha a pandémia elmúlik…

Igen. Nagyon reménykedem benne, hogy minél hamarabb túl leszünk ezen a járványon, első sorban tiszta szívből kívánom – és nemcsak magamnak, hanem az összes kollegámnak, az összes embernek a világon -, hogy túl legyen rajta. Másodorban pedig, visszatérve a kérdésre: igen, vannak ígéretek, rádióból, televízióból, de sajnos, konkrétumokat nem tudunk egyeztetni a Covid19 miatt.

Nagyon remélem, hogy az emberiség megoldja ezt a dolgot, mert már nagyon fejlett a tudomány, hiszünk Istenben, és a jó Isten hatalmas, bízom benne, hogy megsegíti az emberiséget. Tudom, hogy legyőzzük, és majd mehetünk a rádióba, és a tv-be. Augusztus 1-ére van egy meghívásom Dél-Franciaországba, Tcha Limberger barátomtól (szerk.: belga látássérült hegedűművész), egy pár napos fesztiválra. Ha tényleg nem szól bele semmi, és senki…mivel idén januárban is mentem volna játszani, de az utolsó pillanatban, sajnos, lemondták.

Van egy dolog, amit szeretnék a jövőben, ha Isten is segít és találok rá támogatókat, segítőket: szeretném az idősebb zenészeket és a fiatal gyerekeket, zenei tehetségeket segíteni.  A fiatalokat oktatásban, az időseket pedig, aki már nem tud zenélni és dolgozni, de végigmuzsikálták az életüket – valamilyen formában ez egy tervezet még – , de nagyon szeretnék nekik valamilyen formában segítő kezet nyújtani. A szívembe zártam ezt a célkitűzést – ha lehet így mondani – és nagyon szeretném, ha Isten segítségével és emberi segítséggel meg tudnánk valósítani, mert úgy gondolom, hogy ez egy nagyon szép gesztus, nagyon gyönyörű gesztus, ha az idősekre és a gyerekekre is gondolunk.

Zárásképpen, ha minden igaz, akkor ebben az évben, – amellett, hogy több lemezen, tv-ben, rádióban is sokat szerepeltem – ha Isten megsegít, elkészül az első szóló lemezem. Természetesen a magyar zenére fektetve a hangsúlyt, mint mindig. Szeretném megmutatni a magyar cigányoknak, hogy ez a zene a miénk, a magyaroké és a cigányoké is, a magyarországi cigányoké. Egyek és ugyanazok vagyunk. Ugyanazt a zenét kedveljük, ugyanazt a csárdást huzatjuk, ugyanarra a friss csárdásra táncolunk. Szeretném megmutatni, hogy akik ezeket a nótákat megírták, ezeknek az embereknek gyönyörű lelki világuk volt. Most éppen a Piros rózsák beszélgetnek című jutott az eszembe, ezt a Rácz Béla írta. De bármelyik nóta, több ezer nóta van, aki a szöveget írta, aki a dallamot írta: milyen csodálatos lelki világgal rendelkeztek. „Virág vasárnapján láttalak meg legelőszőr…” – ez micsoda szöveg, mekkora dallam kíséri. És a jó Isten adott hozzá egy cigányt, aki meg tudta valósítani, aki el tudta ezt muzsikálni. Én már csak ettől a tudattól is feldobódom.

Azt szeretném és nagyon – nagyon kérem – főleg a cigány embereket és gyermekeket -, ne hagyják el a zenéjüket. Tudom, hogy érdeklődnek másfelé, és nagyon sokan írunk is már. De én se vagyok még 600 éves és még mindig ezt a zenét szeretem. Mindig vagyunk, mindig is leszünk.

Mindig azt mondják, meghaltak már azok az emberek, akik ezt a fajta zenét jól csinálták. Nem igaz. „Ha van, aki húzza, akkor lesz, kinek húzza.” Ez ilyen egyszerű. Ezt nem szabad elfejteni. Most is vannak fiatalok, akik tudnak nótázni. Élő példa vagyok nekik. Játszottam nekik, úgyhogy remélem, hogy a lemezem is elkészül, és tudom, hirdetni ezt az igét, hogy a magyar zenét ápolni kell, védeni, és fejleszteni, szépíteni. Elmúlik rólunk ez a pandémia is, és mehet minden a régi kerékvágásba.  Reméljük a legszebbeket és a legjobbakat. Isten áldjon mindenkit.

Köszönöm szépen az interjút! További jó egészséget és sikereket kívánunk a Művész úrnak!

Képek forrása: Jónás Géza